A pohár félig tele

A Dogma című Kevin Smith filmben kerül elő egy gondolat a szereplők között egy vonatúton, amikor a hitről és ürességről elmélkednek, noha most nem feltétlen a hit felől akarom megközelíteni, illetve ez irányba kihegyezni.
A filmet talán már 2 évtizede is, hogy először láttam, de ez a kép eléggé megmaradt és settenkedő gondolatként a tudatom peremén ólálkodott.
Lényege: gyerekként minden hatalmas, de megannyi dolog mégis egyszerűbbnek tűnik, úgy például a hit is. Van az ember és a hit, mint a pohár és benne a víz. Csakhogy az ember ahogy felnő, a pohár egyre nagyobb lesz, miközben a benne lévő tartalom nem feltétlen növekszik vele automatikusan. Sőt. És pont ez az: ez a tartalom lehet nagyon sokféle dolog a hiten kívül is: jobb híján izgalom, kalandvágy, önazonosság, kihívás utáni epekedés vagy minek is nevezzem. Vagy más részről ugyan a biztonság utáni vágy.
És ahogy a pohár nő, ha nincs rátöltve, akkor növekszik a pohárban az üresség. De mi van, ha a kalandvágy és a biztonság utáni vágy két külön pohár, de csak ugyanaz a folyadék kerülhet bele? Mi van, ha ebből az anyagból nem lehet és soha nem is lesz 
két pohárnyi? Igény szerint néha egyikből a másikba öntögetni egy kicsit, aztán vissza.
Kell, hogy legyen a biztonságon túl és nem annak hiányából fakadóan kihívás. A biztonság az unalom között nem kötelező az egyenlőségjel.
A gyanúm erős, ha ezek a poharak bármelyike csak állva van hagyva, tartalmuk lassan, de biztosan párolog.
És bár egy sörreklám szlogenje volt annak idején, de alighanem igaz ezekre a poharakra is:
annyi az élet, amennyit beletöltesz.
Nem más, nem a sors, hanem te.