Miért írni?
Miért nem a fióknak?
Miért is ez az egész?
Egy kedves barátnőm húzott elő pár hónapja a varázskelléktárából olyan játékos gyakorlatokat, amiket egy fiókban félve őrzött bétaverziós program részét képezik és valahogy úgy éreztem, mint akinek összezárt tenyerek között bekukucskálva egy különösen ritka pillangót mutatnak meg.
Aztán ez az apropó megtalálta a maga nyomáspontjait, mint egy ügyes kezű masszőr, aki kitapogatja a mindent összerántó csomót, amiről nem is sejtetted, hogy ott van, hogy aztán gondosan kimasszírozza azt.
Van egy rekreációs aspektusa az egésznek. Az írással, szabadírással, egyszerre tudod papírsárkányként megreptetni a lelkedet - legalábbis a fantáziád - kisebb-nagyobb széllökések közepette és egyben mégis egészen koncentrált vagy és teljesen a jelenben. Aztán ezeket az impulzusokat próbálod szavakba origamizni, mintha csak mandalát rajzolnál az ujjaiddal a meleg homokba.
Aztán van benne egy adag nosztalgia a késő kamaszkori írogatás irányába a maga világmegváltós-boncolgatós mivoltával, amikor páran egymást olvasva kicsit úgy éreztük, mintha mint bonyolult gépek fedőlapját felpattintva belelátnánk egymásba, esetleg csak kihánytuk az online térbe, amit belül sem megrágni, sem megemészteni nem tudtunk.
Ehhez kapcsolódik a válasz a Miért nem a fióknak? kérdésre is. Ez a többé-kevésbé véletlenek sorozata, ahogy az élet egymás útjába kerít embereket, akik aztán valamiként rezonálnak egymásra. Például valamely sorokat olvasva egy ismerős régi érzés "á, velem is volt ilyen", vagy épp "bárcsak lenne", netán "hú, de jó, hogy nem az enyém". Vagy összenézni egy idegennel és mosollyal nyugtázni, hogy például éppen ti ketten dekódoltatok a hétköznap forgatagában valami popkulturális utalást, vagy más kezében olyan könyvet látni, amit te is szerettél és egy kicsit úgy érzed, már ismered kicsit és érdeklődve figyeled, hol tart épp a cselekményben és hogy ő is szeret-e.
Mint egy céltalan üzenet a palackban.
Ha megtalálják úgy is jó, ha nem, sebaj.