Lassan moccan a reggel, sőt leginkább fekve maradt a dunyha alatt.
Én olyan vagyok a biciklivel hangtalanul suhanva a városon keresztül, mint egy kisgyerek, aki egy szürkés hétvégi hajnalon a családból elsőként ébred fel.
A redőny lyukain beszűrődő fény, pontosabban éppen annak a hiánya nem segít eldönteni, hogy az éjszaka már véget ért-e, próbálkozzon-e még alvással.
Fülel, csendes a lakás, valaki horkol, valaki átfordul éppen, de még mindenki Álomország túlpartján.
De a gyerek fejében kattognak már a kis fogaskerekek: megpróbáljon bemászni anya és apa közé az ő ágyukba? Vagy a nappaliban vegye elő a legokat, esetleg egy könyvet? Vagy végtére is nagyfiú már, miért ne csinálná meg magának a kakaóját?
De lassul a kerekek kattogása és a gondolatok nem, hogy nem öltenek szándékot és tetteket, de inkább lecsukódnak a szemhéjak és úgy is maradnak még.
Én pedig beértem közben a munkahely kerékpár-tárolójáig, a reggeli ködös nyugalmat csak annyira megzargatva, amennyire muszáj volt.
Mintha összebiccentenénk, én és a hajnal: ha valaki kérdezné, nem is láttuk egymást.