Bár tudatában vagyok, hogy mennyire szeretem a zenét, néha magam is meglepődök rajta, hogy mennyi energiát képes adni.
Például praktikusan a biciklit hajtva (fél fülben, a forgalomra is figyelni kell), amikor nagyon betalál valami: mint egy kormos képű szénlapátoló, aki a gépterem sötétjében és a kazánból kiáramló vöröses fénysugárban egyre szórja a fekete rögöket és bárhol is légy ezen a képzeletbeli vonaton, érzed a rántást, ahogy a vasparipa erőre kap. Az a momentum, amikor egy pillanatra hihetőnek tűnik, hogyha még egy kicsit tovább gyorsulna, fel is szállna.
Szeretem a zenében megreptetni a lelkem, mint egy papírsárkányt a szélben. Rajtam múlik, hogy milyen magasra engedem és egyben fentről letekintve, jobban látszik a teljes kép: segít kimozdulni, ha beleragadt és elveszett az ember egy-egy szituációba. Kicsit mint a sci-fikben, monitorfényes irányítóterem: két monitoron száguldoznak az értékek és diagrammvonalak, mire lassan a két érték közelíteni kezd egymáshoz: valaki felkiált: a szinkronizáció sikeres! A teremben mindenkin másként nyilvánul meg az érzelemkitörés: a levegőbe boxolnak, az asztalra, a tenyerükbe vagy más tenyerébe csapnak.
Egy vonalra, egy ritmusra került a zene, az agy, de talán még a szívritmus is.
Egyszerűen segíteni tud a zene tettbe fordítani a nyugtalan szélcsendet, átszellőztetni a beposhadt szennyest. És az a pillanat, amikor a szél belekap a vitorlába és megrántja, megindítja az egész hajót, az igazán kevés dologhoz fogható. Egyszerűen kiránt.
Nekem ilyen a zene. Legalábbis tud ilyen lenni néha. #