Ülök a konyhában a kávém felett, még egész csendes a lakás.
Kicsit hűvös van már pólóban és boxerben. Nem hideg, csak hűvös. Csak megáll a hideg ajtajában, nem lép be, csak a nagy lábujjait érinti a küszöbhöz. Mongol vagy sámán hiedelem szerint balszerencsés küszöbre lépni vagy az ajtóban megállni. Felbosszantja a helység szellemeit.
Mindenesetre nem vagyok hajlandó vastagabban felöltözni a nyáron éppen csak túl, a hőmérséklet nap közben úgyis még 30 fokig tornázza majd fel magát.
Csak ülök, kezemben a kávé és nézek ki az ablakon.
A házak között látni a napfelkeltét.
De nem akaródzik elindulni semmi.
Semmi.
Kósza gondolatok, mint az égen az elszórtan bóklászó bárányfelhők, fel-felsejlik a KELL-ek egész sora: ezt KELL csinálni, azt KELL elintézni, el KELL indulni.
Kifogásként azt mondanám, hogy nem indul az autó, de ez a kép is úgy lenne hiteles, hogy én ülök a kocsiban a volán mögött, az öv is be van kapcsolva, slusszkulcs bedugva, de... de nem adod rá a gyújtást, nincs szív-sűrít-lenttart-kipufog, csak az öledbe ejtett kézzel nézel előre a szélvédőn keresztül. Az út sem szalad el, az útnak nem sietős.
Régi zenék régen hallott sorai kúsznak elő agyam valamely véletlenül aktív zugából.
"...De nem megy.
Mit csináljak ha nem megy?
Mikor itt ülsz velem szemben
És a dekket szedegeted
Hol marad az üzeneted?"
"... kicsit félek, ha arra gondolok,
hogy mit várok a sorstól,
ha hányok az édestől
és izzadok a sóstól.."
Hajnali lepkeként lassan libegő nihil.
Aztán végül csak rácsapok a tenyereimmel a térdeimre és valami mégis belső józanságot sugárzó türelmes hang azt mondja, mint ahogy Matula bácsi tudott Tutajoshoz szólni, hogy most már aztán kezdjünk magunkkal valamit.
És végül így is lesz, a világ nem áll meg.
Ez a pici szikra éppen elégséges, hogy beindítsa a motor zakatolását.
Vagy tán csak a kávé ért le.