Augusztusban van egyszer csak egy pillanat, amikor a lopakodó ősz először veteti észre magát. A szokásos nyárvégi szárazság nyomában settenkedik: nem feltűnő pár elszáradt levél között egy-egy levél barnulása.
Majd még egy.
És még egy.
És egy reggelen az első köddel avarillatot varázsol látszólag a semmiből. Mélyeket szippantok beszűkült orrcimpákkal ebből a régi-új illatból, mint egy vadászkutya. Bár egész biztos, hogy ezek az illatok nekem merőben más történeteket mesélnek, mint egy kutyának mesélnének.
Nekem minden évben a gesztenyefák mutatják egyértelműen az ősz közeledtét. A rövid száron az öt levél barnuló szélekkel, mint egy óriás kiszáradt, kicserepesedett keze. Nagymamám évtizedek munkája által megkeményedett kezére emlékeztet, ami nyaranta vajas-párizsis kiflit készített nekem egy leheletnyi mustárral úgy, hogy nem is bukkant fel az íz minden falatban. Vagy épp a hosszúkás kancsóban limonádét kevert nekünk és én hosszan néztem még, ahogy a kancsó alján az örvény még körbe-körbe forgatja a citrommagokat.
Nagymamám keze szinte mindig megkarcolt, amikor végigsimított a hátunkon, de nem zavart. Egy rossz szót nem szólhattunk. Ugyanúgy benne volt a szíve összes szeretete, gondoskodása, csakúgy, mint a munka, amivel felnevelte anyámékat vagy amikor elkísért a buszon az iskoláig vagy amikor vigyázott ránk a húgommal, amikor betegek voltunk: borogatást tett ránk vagy épp tört krumplit készített.
Ha kérdezem, hogy van, oldalra biccenti kissé a fejét fáradt mosollyal: "Tudod fiam, olyan öregesen".
Az ősszel lesz 83 éves.