Zakatolnak és csattognak a gépek az irodám ajtaja előtt, ahogy jönnek-mennek, meg-megállnak, lendületet véve újra nekirugaszkodnak.
Valahogy nem áll éppen kézre semmi, ahogy vizsgálom, hogy mivel is kezdjek. Ezért a papír és a toll. Szeretek fekete színű tintával írni, valahogy érettebbnek érzem, kiforrottabbnak, mint a kéket.
Szóval ülök a tennivalóim felett, fontosak és kevésbé fontosak, de semmi sürgős. Jólesően megnyugtató a papírba és a sorokba bújni. Érzem, hogy segít mederbe terelni a gondolataimat, magamat. Fel-felbukkanó dilemmám, hogy a gondolataim én vagyok-e és hogy én a gondolataim halmaz-e?
Mindenesetre ülök a teendőim, ToDo listáim és gondolataim fölött, mint a véletlenül földre borított és eltörött rovatketrecből szabadult pillangók között, kisgatyában az ágy szélén ülve és nézve a slendrián módon elhúzott sötétítőfüggöny mellett beszűrődő reggeli napsugarakban az újonnan szerzett szabadságukban vadul repkedő lepkéket. Azon morfondírozok, hogy a kávé előtt vagy a kávé után kezdjem el őket egyesével újra befogni. Ropogó tagokkal felállok, nyújtózok egyet, kényelmes mozdulatokkal és résnyire szűkült szemmel elhúzom a függönyöket és kinyitom az erkélyajtót.
Míg kellemesen hűvös levegő tolul be, addig a pillangók meg ki. Mindannyiunknak szabadság.
A gondolataim az enyémek, de én nem a gondolataim vagyok.