Valami nehézség ül rajtam pár napja. Talán az esős szürkeség okozza részben, kicsit kifakultak a színek a hétköznapokban. Kicsit mint amikor a cuppogós sár megfogja a cipődet és nem ereszti kapásból és a lábbeli fehér szegélyén hagyja gusztustalanul sárgásbarna nyomát. Már a hangtól is undorodó borzongás szalad át rajtad.
Vagy amikor egy nagy, tölcsér formájú levélben a folyamatos esős időben felgyűlik a víz és lehúzza a súlya és letargikusan hajol a föld közelébe.
De talán van egy pont, egy utolsó csepp, amivel túllendül, túlcsordul, megbillen és egy hangos loccsanással a földre önti a terhét, majd megkönnyebbülten visszaugrik a magasba.
Mintha kezdene az esőzés alábbhagyni, a tömött szürke felhők pedig oszlani és egy-egy lyukon megmutatna magát a kék ég is.
Mint egy elégséges ígéret, hogy előbb-utóbb előbújik a Nap is.